$('.flexslider').flexslider({controlNav: false}); });
kosár
Kosár
Az Ön kosara üres
Kosár Kosarad

Pandit Radzsmani Tigunait Ph.D

A köztes lét titka

Halálból az Újjászületésbe - Karma és Reinkarnáció

Szinposzis

Az írások szerint, a halál időpontjában lényünket uraló gondolat határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatmintához tér vissza, amelytől a halál pillanatában elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy, a gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta dédelgetett érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.
Ám a karmától megszabadult, lelkileg képzett ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét. A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, meditációjukban egészen a halál torkáig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői" számára azonban, az örökkévalóság fényétől ragyog. Ezek a látók saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a lélek fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is azoknál.


Tartalomjegyzék

  1. A karma dinamikájának élő példái
  2. Szunnyadó, aktív és rejtett karmák
  3. Hogyan hozza létre a tudat a karmákat?
  4. A sors-szövő
  5. A karma törvényének kibúvói
  6. A halál és születés körforgása
  7. A lélek visszatérése
  8. Isteni születés: A bölcsek útja
  9. A jóga szádhana gyakorlatok három fokozata

Olvasson Bele!

Előszó

„Az élet titka a halál ismeretében rejlik." Fülemben még mindig itt visszhangoznak e szavak. Mielőtt gurudévámtól, Srí Szvámí Rámától hallottam volna, már egy másik nagy jógi is megsúgta, de nem-tudásom miatt nem hallottam.

1979 októberében első alkalommal készültem az Egyesült Államokba utazni. Távozásom előtt egy nappal hallottam, hogy dialízist[1] hajtanak végre a Datia Wale Szvámídzsiként ismert tantrikus mesteren az Új Delhi Központi Egészségügyi Intézetben. Mivel e nagyszerű embert az Istenanya áldott fiának tartották, ott tartózkodása során valóságos szentéllyé változott a kórháznak az a szárnya, ahol feküdt. Azokon a napokon, amikor nem kellett dialízisre mennie, százak álltak sorban, hogy láthassák. Nem akarván kihagyni ezt a ritka lehetőséget, én is a kórházba mentem, és csatlakoztam a sorban állókhoz - már éppen sorra kerültem volna, amikor véget ért a látogatási idő. Igen csalódottan fordultam vissza.

Másnap dialízisre vitték, és egyáltalán nem fogadhatott látogatókat. Ennek ellenére, mielőtt a repülőtérre mentem volna, újra megpróbáltam. Arra gondoltam, hogy ha nem is láthatom, legalább annál az épületnél tiszteletemet teszem, ahol fekszik. Késő délutánra járt, és hozzám hasonlóan egy tucat ember álldogált ott, anélkül, hogy bármiféle kilátása lett volna a mesterrel való találkozásra.

Meglepetésünkre azonban azt az üzenetet kaptuk, hogy mégiscsak találkozhatunk vele.

Egy nagy heverőn ült a szobájában. Az emberek megálltak az ajtóban, néhány pillanatig nézték, majd továbbmentek, és átadták helyüket a következő látogatónak. Amikor sorra kerültem, benéztem a szobába, és tiszteletem jeleként, egyúttal zavaromban azonnal fejet hajtottam előtte. Oly elevennek, és egészségesnek látszott, hogy nehéz volt elhinni: veseműködési zavaroktól szenved. Amint a távozást halogatva ott álltam az ajtóban, hogy néhány további másodpercet tölthessek társaságában, megkérdezte:

- Kinek a fia vagy?

Tudva, hogy kérdése valójában arra irányul, kinek a tanítványa vagyok, így feleltem:

- Bhole Baba (ez Szvámí Ráma egyik neve) shishjája (tanítványa) vagyok.

A szvámídzsi nevének hallatán boldogan kiáltott fel:

- Gyere közelebb, fiam. Merre jár most testvérem?

Közelebb léptem hozzá, és fejemet térdénél meghajtva elmondtam neki, hogy a szvámídzsi most az Egyesült Államokban él. Olyan hangos, energikus hangon kezdett beszéli a szvámídzsiról, hogy orvosai, és az ápolók megkérték, beszéljen csendesebben. Attól féltek, hogy összeesik az erőfeszítéstől. Harsogva nevetett. Rám nézett, és a következőre kért:

- Mondd el ezeknek az embereknek, hogy mi az élet forrása.

Mivel csöndben maradtam, ő maga felelt meg saját kérdésére.

- Az élet forrása Shakti, az örökkévaló, és mindent átható isteni erő, a Mindenható Létező lényegét képező. Ő az Istenanya. Menj, fiam. Az Istenanya kegyelme legyen veled. És mondd meg testvéremnek, hogy a másik parton újra látjuk egymást.

Tiszteletem jeleként meghajtottam fejem, majd távoztam. A szvámí nagytestű ember volt, a bőre azonban ráncos, - úgy nézett ki, mint, aki több mint ötven kilót fogyott - ennek ellenére sugárzott belőle az életerő.

Bizonyos, hogy túl volt már a kilencvenen, de úgy tűnt, az öregkor nem mer szembenézni vele, és mégis haldoklott. Ennél is meglepőbbnek tűnt azonban számomra, hogy boldogan várja a halált. Úgy látszott, alig várja, hogy magáévá tehessen valamit, ami az elhagyni készült világnál drágább, és örömtelibb, valamit, ami a halál után várja. Később hallottam, hogy nem sokkal látogatásom után halt meg.

A nála tett látogatás után, este repültem az Egyesült Államokba. 1980 nyaráig, amikor már gurudévám mellett voltam, senkivel sem volt lehetőségem megosztani e találkozás kiváltotta gondolatokat és érzéseket. Miután elmeséltem a szvámídzsinak az esetet, nyíltan megkérdeztem tőle:

- Miért volt olyan boldog? Hogyan lehet az, hogy valakiben nincs félelem és nyugtalanság, amikor tisztán hallja, hogy a halál kopogtat az ajtón?

- Nem félt a haláltól, mert tudta, hogy hová megy. Azért volt boldog, mert a világi tárgyak elvesztése semmit sem jelentett a számára. A bölcsek nem meghalnak - akarattal hagyják el testüket. A halálnak még az árnyéka sem érintheti őket; halhatatlanok. Már jóval a halál valódi pillanata előtt feltárták a halál titkát. Tudják, hogy a halál egyszerűen a test szokása - olyan változás, mely csak a nem-tudásban szenvedő számára tűnik nagy veszteségnek.

- Ez a tantrikus bölcs azért nem nyugtalankodott, - folytatta a szvámídzsi - mert tökéletesen ismerte az élet mindkét partját. Itt is boldog volt, és a túlvilágon is boldog marad. Azok ragaszkodnak az élethez, akik nincsenek birtokában ennek a tudásnak. Az ismeretlentől való félelmükben nem akarnak továbblépni a halál utáni életszakaszba. A nem-tudásban szenvedő ember számára a halál olyan, mint a kilakoltatás. Fájdalommal jár. Nem tudván megbirkózni ezzel, behunyják a szemüket, öntudatlanságba süllyednek, és a nélkül halnak meg, hogy tudatosulna bennük a haldoklás folyamata.

A hosszú évek során, míg a szvámídzsitól és más bölcsektől tanultam, az Upanisádokhoz, a Puránákhoz és tantrikus szövegekhez hasonló írásokon elmélkedtem, arra jutottam, hogy a halál a legjobb tanítómester, feltéve, ha éberek maradunk a tanítás során. A lélek, születéstől halálig tartó utazása teljesen egyenes irányú. Megszületünk, felnövünk, ennyi vagy annyi boldogsággal, fájdalommal, örömmel, és kellemetlenséggel felnőtté válunk, túlélésre, utódnemzésre törekszünk, majd megöregszünk és meghalunk. Ez az utazás automatikus, és nem máshoz, mint a halálhoz, a hanyatláshoz, és a pusztuláshoz vezet. Ha nem értjük meg, mi rejlik a halál és a születés között, amikor élünk, a nyugtalanság és bizonytalanság végtelen birodalma szippant magába. A bizonytalanság, a félelem, és a bánat felhői már jóval halálunk előtt kavarogni kezdenek körülöttünk. Mindent megteszünk, hogy - világi tárgyak felhalmozásával és vallási hiedelmek táplálásával - biztonságban érezzük magunkat, de közben mégiscsak tudjuk, hogy az életet el kell pusztítania a halálnak. Nem számít, milyen elkeseredetten próbáljuk figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, végül szembe kell vele néznünk, még ha csak életünk utolsó pillanatában is.

Az írások szerint a halál időpontjában mindent összevéve a minket betöltő tudatállapot határozza meg túlvilági tudatállapotunkat. Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatsorhoz tér vissza, amelytől [a halál pillanatában] elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta táplált érzelmeinkből fakadó erőteljes gondolathullám ejt rabul.

Ezek az érzelmek tetteinknek az életünk során újra és újra ismétlődő tapasztalatából fakadnak.

Bármit teszünk is, le kell szüretelnünk tettünk gyümölcseit, melyek egyaránt lehetnek kellemesek, vagy kellemetlenek. Vagy ragaszkodunk e gyümölcsökhöz, vagy megpróbálunk megszabadulni tőlük, és eközben újra csak cselekedni fogunk. E tettek viszont újabb gyümölcsöt teremnek, a gyümölcsök, pedig további tettekre sarkallnak. A születés és a halál közötti élet a karma birodalma, amelyben vetünk és aratunk, majd megint csak vetünk.

Ha nem szabadulunk meg ebből a körforgásból, egy nap majd az idő ereje szüretel le minket. Akkor már nem mi teremtjük a karmákat, hanem azok formálnak ki minket. Az írások ezt nevezik a karma kötelékének. Csak akkor törhetünk ki, szabadulhatunk meg ebből a körből, ha képesek vagyunk feltárni a halál és a születés közti világ titkát. Valójában csak akkor válunk a saját sorsunk alakítóivá.

Az írások ígérete szerint a karmától megszabadult ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét (a bölcsek ezt igazolták is). A bölcsek, miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét, egészen a halálig merészkednek, majd újra és újra visszatérnek. Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a „halál útkeresői\\\" számára azonban fénytől ragyog. Ezek a bölcsek saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került, majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig a mennyről és pokolról, purgatóriumról, a pokol tornácáról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is.

Számunkra, többiek számára a lélek haláltól születésig történő utazását főként karmáink határozzák meg - a születés és a halál közti idősávba eső tetteink.

Az újjászületés és a reinkarnáció titkának kulcsa a karma, - annak eszünkre és tudatunkra gyakorolt hatásának - megértése. Ez viszont ahhoz segít hozzá, hogy rájöjjünk, miként válhatunk végül saját sorsunk irányítóivá, ahelyett, hogy „végtermékei" volnánk. Amint a következő oldalakon látni fogjuk, a karma dinamikájának, annak sorsunk alakulásában betöltött szerepének, és a haldoklásra gyakorolt hatásának feltárása nem csupán a menny és pokol fátylai mögött rejlő sokrétű misztériumra derít fényt, hanem azt is meghatározza, hogy a lélek az újjászületés poros, vagy a reinkarnáció magasabb rendű útját követve tér-e vissza erre a világra, vagy isteni születés révén száll alá.