kosár
Kosár
Az Ön kosara üres
Kosár Kosarad

Dr. Larry Dossey

Vigyázz miért imádkozol ...

mert megkapod!

Szinopszis

Feltételezzük, hogy elszigetelt lények vagyunk, s „az én gondolataim az én gondolataim, a te gondolataid pedig a te gondolataid, és a kettő útjai sohasem keresztezik egymást." Valójában igenis összekapcsolódunk egymással egy olyan szinten, melyet a nyugati tudománynak még fel kell térképeznie, s még igen távol állunk attól, hogy azt világnézetünkbe tudjuk olvasztani. Ha szándékaim képesek befolyást gyakorolni egy tőlem távol tartózkodó személyre, ha gondolataid összeolvadhatnak az én gondolataimmal, és nem pusztán klinikai körülmények között, de bárhol a világon, akkor ez azt kívánja tőlünk, hogy megfontoltabbak és felelősségteljesek legyünk, nem csupán saját cselekedeteinket illetően, de azzal kapcsolatban is, hogy miként gondolkozunk más emberekről, és hogyan kommunikálunk velük. Íme egy megtörtént eset. Az egyik pszichoterapeutát behívatta a klinika igazgatója, hogy magyarázatát kérje, miért épülnek fel, s hagyhatják el az intézetet hamarabb az ő betegei, mint kollégáinak páciensei. - Miért gyógyulnak gyorsabban a betegeid? Mit csinálsz másképp? - érdeklődött. Amikor a terapeuta elmondta, hogy imádkozik betegeiért, s úgy érzi, talán ez lehet a magyarázata az eltérő klinikai eredményeknek, nyomban megbeszélést hívtak össze a többi terapeuta részvételével, hogy megvitassák a helyzetet. Mindenki roppant nyugtalan volt a meglehetősen ellentmondásos gyógymód miatt. Végül utasították a terapeutát, hogy hagyjon fel az imádkozással, mert az „igazságtalan előnyhöz" juttatja pácienseit.  
Dr. Larry Dossey


Tartalomjegyzék

Bevezetés


ELSŐ RÉSZ
Árthatunk-e az imával?
Átkok és egyházak
Miért sülhet el visszafelé az ima


MÁSODIK RÉSZ
Negatív ima a mindennapi életben
Orvosi rontások
A mások halálát kívánó átok
Démonteremtés
A halál-ima A gonosz tekintet
Önmagunk megrontása: A negatív hiedelmek ereje


HARMADIK RÉSZ
Az átok biológiája
Az átok biológiája
Gyógyítás és átok: Vékony a választóvonal
A negatív ima, mint rajtaütés
Esőember: Kirívónak lenni veszélyes


NEGYEDIK RÉSZ
A tudományos bizonyítékok
Tudományos bizonyítékok


ÖTÖDIK RÉSZ 
Védelem


Bibliográfia

 

Olvasson Bele!

Bevezetés

 

Fekete mágusok élnek közöttünk. Anyák és apák, üzletemberek és orvosok, barátaink és szomszédjaink. Olyan emberek, akik vasárnap templomba járnak - és imádkoznak.

Ha a fekete mágus meghatározást valaki netán túl erősnek tartaná, felhívnám a figyelmét a Gallup egy 1994-ben készített közvélemény kutatására, melynek eredményei szerint az amerikaiak öt százaléka imádkozott már ártó célokért. És mivel csak minden huszadik ember hajlandó ezt beismerni, az ártó szándékkal elmondott imák valódi gyakorisága ennél kétségkívül nagyobb lehet. Mi a különbség a másoknak ártani akaró imák és egy mágus átka között?

1993-ban, röviddel a Healing Words (Gyógyító szavak) című könyvem megjelenése után kezdtem komolyan foglalkozni az ártó szándékú imák problémájával. Ebben az írásomban számos különféle tudományos kísérletről értekeztem, melyek erősen afelé mutatnak, hogy az ima hatásai valóságosak. Az olvasók többsége lelkesen fogadta ezt az információt, s hálával fedezték fel, hogy imába vetett hitük a tudomány terén is szilárd alapokon állhat. Egy apró kisebbség azonban indulatos levelekkel bombázott, elítélvén az imával kapcsolatos kísérleteteket, mert eretnekségnek, istenkáromlásnak és bűnnek tartották azokat. A kutatók, írták, Istent akarják tesztelni, s csapdába próbálják csalni a Mindenhatót.

Néhány feldühödött hívő szentül fogadkozott, imádkozni fog, hogy helyesen lássam a dolgokat - vagyis, úgy ahogyan ők. Először boldogan fürdőztem a felém forduló figyelemben - a könyv bestsellerré lett. Hálás voltam, hogy olvasóim készek imádkozni értem, s szívélyes válaszleveleket írtam, melyekben köszönetet mondtam törődésükért és imáikért. Aztán mélyebben elgondolkodtam a jóindulattal felajánlott imákon. Sokukkal kapcsolatban olyan érzésem volt, mintha fenekestül fel akarnák forgatni az életemet, mintha arra kényszerítenének, hogy olyasvalakivé váljak, aki igazából nem voltam. Úgy tűnt, az imádkozók radikálisan át akarják formálni gondolkodásomat, meg akarják változtatni viselkedésemet, és saját nézeteiket akarják sajátjaim helyébe plántálni. Lényegüket tekintve egyes imákat nem is igen lehetett megkülönböztetni az átkoktól és rontásoktól, melyek célja voltaképpen az áldozat gondolkodását és viselkedését annak akarata ellenére uralmunk alá kényszeríteni.

Az imát ígérők paradox módon azt állították, hogy kizárólag szeretetből és törődésből cselekszenek ekképpen. Talán így is volt, ám imáikból szemernyi könyörület sem érződött, szavaik nem hatottak szeretetteljesnek, és végül azon kaptam magam, hogy igyekszem kitérni a kommunikáció elől.

Healing Words megjelentetésének eredményeképpen országszerte számtalan lehetőségem nyílt a hallgatósággal megvitatni az ima kérdését. Szinte minden alkalommal feltette valaki a kérdést: „Ha bizonyítható, hogy az ima segíthet, igazolható-e az is, hogy káros hatása lehet?" A hallgatóság e kérdésre adott válaszreakciója ugyancsak furcsa volt. A kérdés feltevőjére rendszerint rosszalló pillantásokat lövelltek, mintha tilosba kalandozott volna.

Nem bízunk teljesen az imában, talán mert olyan erőket idéz meg, melyeket érzésünk szerint nem tudunk megérteni és ellenőrzésünk alatt tartani. Kerényi Károly mítoszkutató például A görögök istenei című művében rámutat, hogy a görög hadisten, Árész neve az ógörögben „ara" - átok volt, noha ez a szó egyúttal imát is jelentett.1 Az ima, úgy tűnik, már régóta összefüggésben áll az erőszak és az ártalom fogalmával. 

Olyan esetekben is gyakran felszínre tör az imától való félelem, amikor azt jótékony módon alkalmazzák, mint az megesett egy igen színvonalas New England-i mentálhigiénés központban is. Az egyik pszichoterapeutát behívatta a klinika igazgatója, hogy magyarázatát kérje, miért épülnek fel, s hagyhatják el az intézetet hamarabb az ő betegei, mint kollégáinak  páciensei.

- Miért gyógyulnak gyorsabban a betegeid? Mit csinálsz másképp? - érdeklődött. Amikor a terapeuta elmondta, hogy imádkozik betegeiért, s úgy érzi, talán ez lehet a magyarázata az eltérő klinikai eredményeknek, nyomban megbeszélést hívtak össze a többi terapeuta részvételével, hogy megvitassák a helyzetet. Mindenki roppant nyugtalan volt a meglehetősen ellentmondásos gyógymód miatt. Végül utasították a terapeutát, hogy hagyjon fel az imádkozással, mert az „igazságtalan előnyhöz" juttatja pácienseit.

Florence Nightingale, a modern beteggondozás megalapítója mélyen spirituális lelkületű asszony volt, akit szerfelett aggasztott az a lehetőség, hogy az imát mások manipulálására is lehet használni. Isten tökéletessége abban rejlik, mondta, hogy megváltoztathatatlan. Ha az emberek imái változtatnának rajta, azon embertársaink kényének-kedvének lennénk kiszolgáltatva, akik a Mindenható tudatát imáikkal megváltoztatni igyekeznek. Az „öreg James Martint" emlegette, aki jobb szerette, ha minden ima szövege rögzített és megfelelően szerkesztett, mert ugyancsak aggódott amiatt, hogy néhány ember esetleg majd azért fog imádkozni, hogy „az ő pénze a saját zsebéből az övékbe vándoroljon."

Ám azok is ellentmondásos helyzetben lehetnek, akikért imádkoznak. Surviving AIDS (Túlélni az AIDS-t) című könyvében Michael Callen, a neves énekes és aktivista a következőket írja: „Nemrégiben a tudomásomra jutott, hogy metodista anyám imacsoportot szervezett, melynek tagjai rendszeresen imádkoznak gyógyulásomért. Egyszerre fogott el mély meghatottság és rettenet."

Néhányan azért nem szeretik, ha imádkoznak értük, mert az imát kéretlen behatolásnak tekintik „pszichikai terükbe." Én azonban azt is hozzátenném, valahol mélyen ott lappang bennük az ősi félelem, hogy mások gondolatai vagy kívánságai befolyásolhatják őket vagy árthatnak nekik, ugyanakkor visszatetszést szül bennük az a lehetőség, hogy talán maguk is birtokában vannak olyan erőknek, mellyel - elméjükkel irányítva azt -  kárt tehetnek másokban.

A görögök velünk ellentétben nem voltak ilyen kényes ízlésűek, amikor arról volt szó, hogy elménk révén árthatunk másoknak. Platón törvényei igen lényegre törő módon közelítették meg a problémát. Az államférfi halálbüntetést javasolt kimérni mindazokra, akik „varázsigéket, bűbájt, ráolvasásokat vagy másféle boszorkányságot alkalmaznak bajkeverés céljából..." Mi lenne, ha komolyan vennénk az elme negatív hatásai mellett szóló bizonyítékokat, melyeket hamarosan közelebbről is megvizsgálunk? Mi lenne, ha elítélnénk népességünk azon öt százalékát, akik a negatív ima „bűnébe estek"? Börtönbe zárnánk őket? Aligha. Az ima hatásainak a rácsok nem vetnek gátat.

E könyv írásának idején az Egyesült Államokban tizenegy orvosi egyetem tart olyan kurzusokat, melyek a spiritualitásnak a klinikai gyakorlatban betöltött szerepével foglalkoznak, és hatvan egyetem - nagyjából az országban található orvosi egyetemek fele - fejezte ki érdeklődését ilyen programok szervezése iránt. Ez az irányzat kétségkívül azt tükrözi, hogy a vallásgyakorlás és az ima egészséget befolyásoló szerepét egyre inkább felismerik és elismerik. Ám miközben az ima pozitív hatásai egyre szélesebb körben ismertté válnak, az orvostudománynak lassan a gyakorlatban rejlő lehetséges kártékony hatásokkal is szembe kell néznie.

Dr. Marilyn J. Schlitz, az Elvont Tudományok Intézetének (Sausalito, California) kutatási igazgatója sokat tett azért, hogy felhívja a figyelmet e vonatkozásokra. Antropológiai jártassága lehetővé teszi, hogy szélesebb látókörrel szemlélje a tudat erőit. „Ha egy ember távolról hatást gyakorolhat egy másik személy fiziológiájára, minden kétséget kizáróan előfordulhat az is, hogy ez a hatás nem mindig pozitív" - szögezi le. 

New-Guineában, a pápuai Sepik-folyó mentén például ugyanazt az embert egyúttal gyógyítónak és varázslónak is tartják. Egyszerre lehet megszüntetője és előidézője az ember betegségének. Ilyen gyógyítóra vágyunk? Világos, hogy amint egyre mélyebben beleássuk magunkat az ima problémájába, hatásának morális és etikai következményeit is fontolóra kell vennünk.[i]

A hagyományos gyógyászatban azonban aligha vesszük tekintetbe azt a lehetőséget, hogy az emberek gondolataik révén távolról árthatnak egymásnak, főképp, mert általában véve vonakodunk elismerni a távolról ható mentális jelenségek létezését. Ám az ima sötét oldalát tagadni olyan, mintha egy gyógyszer káros mellékhatásait egyszerűen figyelmen kívül hagynánk. Óriási felelőtlenség volna így tennünk, bármilyen jótékony hatásokkal kecsegtessen is az orvosság bevétele.

 Schlitz kifejti, miért fontosak ezek a kérdések mindannyiunk számára:

A legmélyrehatóbb következmények, ... társadalmi szinten jelentkeznek. ... Feltételezzük, hogy elszigetelt lények vagyunk, s hogy „az én gondolataim az én gondolataim, a te gondolataid a te gondolataid, és a kettő útjai sohasem keresztezik egymást." Valójában úgy gondolom, az adatok azt az elképzelést támasztják alá, hogy igenis összekapcsolódunk egymással egy olyan szinten, melyet a nyugati tudománynak még fel kell térképeznie, s még igen távol állunk attól, hogy azt világnézetünkbe tudjuk olvasztani. Ha szándékaim képesek befolyást gyakorolni egy tőlem távol tartózkodó személy fiziológiájára, ha gondolataid összeolvadhatnak az én gondolataimmal, és nem pusztán klinikai körülmények között, de bárhol a világon, akkor ez azt kívánja tőlünk, hogy megfontoltabbak és felelősségteljesek legyünk, nem csupán saját cselekedeteinket illetően, de azzal kapcsolatban is, hogy miként gondolkozunk más emberekről, és hogyan kommunikálunk velük.3

Ha elfogadjuk, hogy az emberi gondolatnak távolba ható effektusai vannak, naivság lenne azt gondolni, hogy az emberek a történelem folyamán nem próbálták ezt az erőt ártó célok érdekében bevetni. S ezzel máris az átkok, a boszorkányság, az igézés és az ima negatív célokért történő alkalmazásának birodalmában járunk. Ám minden szándékosan bevetett negatív imára vagy átokra ezernyi „apró kis átok" jut, melyeket önkéntelenül bocsátunk ki. Mint látni fogjuk, ezek többnyire nagyon kedves emberektől erednek, akik akarattal senkinek sem ártanának. E könyv célja feltárni, hogy az ima efféle negatív alkalmazása miként nyilvánul meg mindennapjainkban.

Van-e kapcsolat az ima és az átok között? Dion Fortune (1890-1946), freudiánus pszichológiában jártas szakember, s kora Angliájának egyik legismertebb spiritualistája úgy gondolta, hogy a kettő közötti összefüggés rendkívül mélyreható. „Nincs lényegi különbség aközött, hogy tűket szúrunk ellenségünk viaszfigurájába, és aközött hogy a Szűz viaszszobra előtt gyertyát égetünk" - figyelmeztetett.

Michael Murphy, a kaliforniai Esalen Intézet egyik alapítója szintén meg volt győződve róla, hogy az átkok és varázsigék, illetve a vallásgyakorlás között igen vékony választóvonal húzódik. Mint mondja:

A legtöbb szakrális hagyomány úgy tartja, hogy gyakorlatilag bármilyen minőséget lehetséges szenzoros jelek nélkül kommunikálni. Ezt a képességet... kártékony módon is fel lehet használni. Ugyanazon vallási hagyományok, melyek magasztalják a szellemileg megvilágosító állapotok tudat feletti, a normálisat messze meghaladó gondolatátvitel transzmisszióját, egyúttal az egocentrikus, erőszakos, sőt rettenetes célokra használt kommunikációs képességeknek is tanúi lehetnek. Csaknem minden vallási hagyományban megtalálhatók az olyan adeptusokról szóló példázatok, akik önös célok érdekében használták fel különleges erőiket.4

A zsidó és keresztény hagyományokat is beleértve. Hiába hangoztatja sok hívő, hogy az átkokat kizárólag ördögi személyek alkalmazzák, tény, hogy azok a Bibliából sem maradtak ki, s a Szentírás spirituális elitjének tagjai nemegyszer élnek vele. Elizeus próféta például megátkozta a gyermekeket, akik kopaszságáért csúfolták, s közülük negyvenkettőt medvék szaggattak szét. (Királyok II. könyve 2:23-24). Pál apostol vaksággal sújtott egy ördöngös hamisprófétát (Apostolok cselekedetei 13:11). S még maga Jézus is a kiszáradás átkával sújt egy szemlátomást ártatlan zöldellő fügefát, mert az nem hozott gyümölcsöt (Máté 21:9, Márk 11:13-14, 20-22). Ezek az esetek arra intenek bennünket, hogy tegyünk éles különbséget átok és ima között. A medvék által széttépett gyermekek, a vakká tett hamis próféta és a kiszáradt fügefa szempontjából van-e lényegi különbség abból a szempontból, hogy az ártalmat negatív ima vagy átok idézte-e elő? A leglényegesebb szempont az események kimenetele, nem pedig az, hogy milyen névvel illetjük őket - minként azt a következő vicc is hatásosan kidomborítja:

Egy prédikátor és egy New-York-i taxisofőr életét veszti, és hirtelen a mennyország kapujában találják magukat Szent Péter előtt, aki bejelenti, hogy mindketten bebocsátást nyernek. Szent Péter szerény otthont bocsát a prédikátor rendelkezésére a mennyekben, a taxisofőrnek ellenben mesés palotát ajándékoz szökőkutakkal, hatalmas pázsittal, szolgák seregével.

- Minő igazságtalanság! - panaszkodik a prédikátor. - Egész életemben prédikáltam, az embereket szolgáltam. Ha ez az ember itt palotát érdemel, hát bizony én is.
Szent Péter erre felvilágosítja:
- Amikor te prédikáltál, az emberek aludtak. Amikor ez az ember a taxit vezette, az emberek imádkoztak. Minket idefönn az eredmény érdekel. A döntés marad. 

Elutasítjuk a negatív imát, az átkot, az igézést, mert - ahogy Alan Watts filozófus egyszer megjegyezte - „nem akarjuk bepiszkítani Isten kötényét." Egyszer egy asszony hevesen bizonygatta: „Az én Istenem jó. Természetében semmiféle negatív imának nincs helye." Ám ha tagadjuk a Mindenható sötét oldalát, azzal ellentmondunk az Ószövetség tanításainak. Ott van például az Ézsaiás próféta könyvében olvasható kinyilatkoztatás: „Ki a világosságot alkotom, és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek, és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!" (Ézsaiás 45:7) Vagy a következő megjegyzések: „Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerezne?" (Ámós 3:6); „Jó és rossz dolgok, élet és halál, szegénység és gazdagság az Úrtól ered." (Prédikátor 11:14)

A negatív imával való konfrontáció útjában álló legfőbb akadály tehát az a vágyunk, hogy mindig jó álarcot erőltessünk az imára.

- Ha az ima szemlátomást ártó hatású - közölte véleményét egy elhivatott orvos - azért valójában nem az ima felelős, hanem valami más.
- Például mi? - kérdeztem.
- Nem vagyok biztos benne - felelte -, talán az elme hatalma az anyag felett, de bizonyosan nem az ima.

Ezzel nem mindenki ért egyet - példának okáért a lakosságnak az a fent említett öt százaléka sem, akik saját állításuk szerint arra használták az imát, hogy ártsanak valakinek.

Mint orvos barátom, aki az ártó ima képzetét élből elutasította, mi sem tűnődünk el soha, hogy vajon miért is lehet képes az ima ártani. Az ima gyilkos formája szolgálhat-e becses célokat? Előfordulhat-e, hogy valakinek éppenséggel kapóra jön.

Már az ima legcsekélyebb vizsgálata is felfedi, hogy miért lehetnek és vannak is negatív következményei. Amikor egy tüdőgyulladásban, AIDS-ben vagy bármilyen más fertőzésben szenvedő emberért imádkozunk, egyúttal a betegséget kiváltó milliónyi mikroorganizmus pusztulását is kívánjuk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.  Amikor azért imádkozunk, hogy valaki a rákból felépüljön, egyidejűleg a rosszindulatú sejtek tömeges megsemmisülését óhajtjuk. Amikor azt kérjük, hogy valaki kigyógyuljon a szívbajból, az elzáródást okozó vérrögök felbomlását akarjuk. Még amikor mindennapi kenyerünkért imádkozunk, azzal is számtalan búzakalász halálát kívánjuk. Nem kellene ilyen kényes ízlésűnek lennünk az imával kapcsolatban. Jobban tesszük, ha abban reménykedünk, hogy imánknak lehet halálos következménye - mert ha ez nem adatik meg, hát ott maradunk egy felhígított rituáléval a tarsolyunkban, mely sok esetben képtelen meghozni számunkra azt az eredményt, amiért könyörgünk.

Miért vonakodunk elismerni, hogy az imának van sötét oldala is? Miért igyekszünk mindenáron megőrizni az ima jó hírnevét? Sokan oly bensőséges kapcsolatot feltételeznek Isten és az ima között, hogy attól félnek, degradálják a Mindenhatót, ha egy nem egészen tiszta oldalt is tulajdonítanak az imának. Ám az ima az ami, szemölcs, bütyök és még mi minden, és úgy gondolom, tiszta vizet kellene végre öntenünk a pohárba, és el kellene fogadnunk mind a pozitív, mind pedig a negatív oldalára vonatkozó bizonyítékokat. Ha elismerjük az imában rejlő lehetséges ártó hatásokat, azzal még nem tesszük semmissé jót teremteni képes erejét, mert sötét oldal ide vagy oda, az mindettől függetlenül még hatalmas marad.

Egyáltalán nem kell aggodalmaskodnunk amiatt, hogy az ima sötét oldalának elismerésével lealacsonyítjuk a Mindenhatót. Való igaz, az Abszolút tisztelete és dicsőítése az ima hagyományos formája, jóllehet a Mindenhatónak aligha lehet rá szüksége. Az ima pedig, miként a Mindenható, elég fenséges ahhoz, hogy felülkerekedjen bármilyen benne rejlő negatív elemen. Ha bármikor is rajongásunkat sugározzuk a Mindenható felé az imán keresztül, az lényegében olyan, mintha fénycsóvát vetítenénk a napba; a nap tündöklő ragyogásához vajmi kevéssel járul hozzá, s csak lemeríti az elemeinket. Ha továbbmegyünk, akár még azt is mondhatnánk, hogy az ima makulátlanságának megőrzésére irányuló kísérleteink tulajdonképpen nem tartják tiszteletben a Mindenható erejét, ennélfogva istenkáromlók. A Mindenható nem szorul a mi segítségünkre, nélkülünk is minden további nélkül képes megbirkózni a kihívásokkal, melyeket az ima összetett volta állít elébe.

Mindamellett mégiscsak óriási szorongást ébreszt bennünk, ha tudatosítjuk, hogy az ima képes lehet ártani is; démonainkkal sohasem kellemes szembenézni. Ám sokkal nagyobb kockázatot vállalunk, ha tagadjuk, hogy gondolataink s imáink révén árthatunk is másoknak. A rossz tett nemcsak folytatódni fog, de mi magunk is áldozatok maradunk.

Az élet negatív oldalának elutasítása voltaképpen abból áll, amit a mélypszichológusok az árnyék elfojtásának neveznek - undok, nemkívánatos minőségeinket az elme tudattalan bugyraiba száműzzük. Ahhoz, hogy pszichológiailag és spirituálisan is megfelelően növekedhessünk, az én sötét oldalával is összeköttetésben kell lennünk. Miként C. G. Jung fogalmazott: azt tekinthetjük teljes embernek, aki Isten jobbján is járt és az ördöggel is viaskodott.

Ám sokan tartanak az ördöggel való viaskodástól. E könyv írása folyamán például több barátom figyelmeztetett, nem volna bölcs dolog a negatív ima problémájáról nyilvános fórumon fejtegetésekbe bocsátkozni. Ha ez megtörténne, azzal talán éppen, hogy ösztönöznénk az ima romboló formájának alkalmazását, aggodalmaskodtak, és egyfajta károkozó-járványt robbantanánk ki.

Mindeme aggodalmak ellenére meg vagyok győződve róla, hogy a legkevésbé vonzó döntés mégis az ima sötét oldalának tagadása. A negatív imákat és átkokat nem most „találjuk fel." Ezek a jelenségek minden bizonnyal már emberemlékezet óta életünk látóterében vannak. Ha pedig így van, szinte biztos, hogy kifejlesztettünk már valamilyen védekezési formát mások negatív gondolatai ellen - valamiféle „spirituális immunrendszert, mely analógiában áll a fertőzések ellen védő fizikai immunrendszerünkkel. Ezek a védekező mechanizmusok feltehetőleg beépültek biológiai rendszerünkbe, tudatos elménk hatókörén kívül operálnak, s működésbe lendülnek, ha szükség van rájuk.

Szélsőséges helyzetekben azonban ezek a védekező mechanizmusok - mint ahogyan fertőzések ellen védő immunrendszerünk is - túlterhelődhetnek, és alkalomadtán szükség lehet arra, hogy felerősítsük őket. A történelem során ezért az emberek különféle eljárásokat fejlesztettek ki, hogy létrehozzák ezt a védő hatást - rítusok, ellenimák, megerősítések stb. számos változatát dolgozták ki, melyek közül néhányat hamarosan mi is megvizsgálunk. Létezik azonban egy másik, természetes védelem is a negatív imák és szándékok ellen: a negatív imát bevetők legtöbbje saját tudatlansága miatt kudarcra van ítélve. Az igazat megvallva, gyakran nagyobb kockázatot jelentenek saját magukra nézve, mint másokra; köztudott, hogy ezek a rosszindulatú próbálkozások sokszor visszafelé sülnek el, és az áldozat helyett csak az elkövetőnek ártanak.

Nem hiszem, hogy a negatív ima problémájának őszinte megvitatása népszerűsíti majd alkalmazását, és károkozó-járványt indít az útjára. A negatív ima már épp eléggé elterjedt. Ott van életünk hátterében, mint egy észrevétlen maradó zümmögés. A zaj valószínűleg nem hangosabb manapság, mint bármikor azelőtt. Célunk tudatosítani létezését - ezért is született meg ez a könyv.

Miként a mágnesnek, az imának is van pozitív és negatív pólusa. Mint a tüzet, jóra és rosszra is lehet használni. Kétezer éven keresztül az ima „fényes" oldalát hangsúlyoztuk. Most azonban elhanyagolt árnyékos oldalának felfedezésére indulunk.

 

ELSŐ RÉSZ

Árthatunk-e az imával?

Az ima révén sokkal könnyebb fájdalmat okozni az embernek,
mint segíteni rajta.
 -Bill Sweet, a Spindrift Intézet,
egy az imakutatással foglalkozó szervezet volt elnöke

 

Átkok és egyházak

Legelső emlékem az ima sötét oldaláról gyermekkoromból származik, öt éves lehettem akkoriban.

Földműves családban nőttem fel a keresztény fundamentalizmus fellegvárában, Közép-Texas gyapottermelő mezőgazdasági övezetében. A közösségi élet központja azokban az időkben az egyhelyiséges vidéki baptista templom volt, mely egy poros útkereszteződésnél állott. A hitszónoki feladatokat a negyven mérföldre lévő wacoi Baylor Egyetem egy lelkészhallgatója látta el. Egy borzasztóan hideg decemberi vasárnap este az ifjú lelkipásztor tüzes prédikációval igyekezett felforrósítani a hangulatot. Csupán maroknyi elszánt hívő jelent meg, dacolva a cudar hideggel, köztük nagyapám - a templom gondnoka - s aznap este én is vele tartottam. A fiatal evangélista nagymestere volt a drámai hangulatteremtésnek. Miután rémisztően élénk leírást adott a pokol örökkévaló kínszenvedéseiről, melyek a kárhozott lélekre várnak, öklével verni kezdte a szószéket: így imitálta a hangot, melyet ő a „pokol dobpergésének" nevezett. Noha már egyébként is épp eléggé meg voltam rémülve, a hangos BUMM! BUMM! BUMM! dörrenések, a páni félelem még sötétebb mélységeibe taszítottak. Aztán a prédikátor jelet adott a templom hátsó részében várakozó asszisztensének, aki meghúzott egy kart, s a templomépületet teljes sötétségbe borította. Midőn a dobolás és a poklot bemutató rendkívül szemléletes leírások folytatódtak - most már koromsötét környezetben -, még mélyebbre zuhantam alá a bénító rettegés feneketlen bugyraiba. Amikor ismét felgyújtották a lámpákat, a hitszónok imádkozni kezdett - komoly, elkeseredett könyörgéseket küldött az ég felé az elveszett lelkek üdvéért; mindezt bőséges könnyzáporral kísérve. Aztán felhangzott az elhívó himnusz, én pedig azon kaptam magam, hogy kábult, bárgyú zombi módjára előrefelé araszolok a templomhajóban, hogy életemet Krisztusnak ajánljam, és megmeneküljek a pokol borzalmaitól. Mindenki végtelenül boldog volt, hogy úgy döntöttem, elfogadom Jézus szeretetét és megbocsátását, ám később ráébredtem, hogy szó sem volt itt választásról. Akarat nélküli bábként, gépiesen cselekedtem, szó szerint magamon kívül a félelemtől, hiszen pszichológiai értelemben véve jól megkínoztak Jézus nevében, amiként azt annak idején fizikailag az eretnekekkel tették.

E stratégiát mindig is azzal igyekeztek igazolni, hogy a lélek jóléte forog kockán, s bármilyen eszköz felhasználható a megmentésére. Azok az eljárások azonban, mint amilyet gyermekkoromban én is átéltem, nem sokban különböznek a fekete mágusok praktikáitól. Az áldozatot mindkét esetben megátkozzák (a boszorkányságban a mágus rituáléja által, a templomban pedig az eredendő bűn és a bukás tana révén). Az áldozatot mindkét esetben arra kényszerítik, hogy a dolgok mindenféle borzalmas végkimenetelét jelenítse meg lelki szemei előtt, melyeken egyébként nem tud változtatni, hacsak nem teljesít bizonyos feltételeket. Számtalan templomba járó hívő biztosított már róla, hogy az efféle manipulációk manapság sokkal kevésbé gyakoriak, jóllehet erre semmiféle adataim nincsenek. Ezek a szokások természetesen nem korlátozódnak a kereszténységre; én azért említem őket keresztény kontextusban, mert ezt a hagyományt ismerem a legjobban.

Hát nem ironikus, hogy annyira borzadunk az átkoktól, miközben azok jó mélyen áthatják vallásos életünket? Úgy látszik, fel sem tűnik a gerenda a saját szemünkben. Igazság szerint a rosszindulatú és ártalmas kárhoztatások ott tenyésznek a kereszténység melegágyában, s nemritkán szinte vetekszenek a fekete mágusok és varázslók legsötétebb átkaival. Talán a legnyilvánvalóbb példa erre a kárhozott lelkek örökkévaló, felfoghatatlanul fájdalmas szenvedése a pokol tüzében.

Hogy példát is hozzunk a keresztény egyház hivatalos átkaira, egy fenyegető rituálét idézünk a Közös Imák könyvéből, az Anglikán Egyház hivatalos imakönyvéből. Noha a rituálét sok anglikán csupán ereklyének tartja, és nem vétetett bele a Közös Imák püspöki könyvébe, azt Hamvazószerdán, a Nagyböjt első napján kell előadni. Kilenc sajátságos átkot foglal magában, melyek Mózes V. könyvének 27. fejezetén alapulnak. Többek között a következők foglaltatnak benne:

Átkozott, ki átkozza apját és anyját. Átkozott, ki félrevezeti a vakot az úton. Átkozott, ki elfordítja a jövevénynek, az árvának és az özvegynek igazságát. Átkozottak az irgalmatlanok, a paráznák és a házasságtörők, a kapzsi emberek, a bálványimádók, a rágalmazók, az iszákosok és a zsarolók.

A gyülekezet valamennyi átok végén „Ámennel" felel.

Aztán a lelkipásztor emlékezteteti a gyülekezetet „a fejünk felett függő félelmetes ítéletre, mely bármikor kész lesújtani ránk," s arra, hogy „rettenetes az élő Isten kezei közé kerülni, aki esőt... tüzet, kőzáport szélvészt és fergeteget bocsát a bűnösökre." Az átok végső következménye örökkévaló kínszenvedés és bűnhődés - „Menetelj, átkozott, az örökké égő tűzbe, mely Lucifernek és angyalainak készíttetett" -, hacsak nem választja az ember a bűnbánatot, s a megváltást Jézus Krisztuson keresztül. Ted Karpf, az Egyesült Államok Episzkopális Egyházának tiszteletese kifejti: „A rituális megátkozás egy példájáról van szó, melynek célja emlékeztetni a hívőket helyzetük bizonytalan természetére... a bukott állapot egyfajta pszicho-drámája, mely felkészíteni hivatott bennünket a Nagyböjt alatt folytatandó bűnbánatra és böjtölésre.

 

Keresztény mágia?

Midőn egyre mélyebbre kalandozunk a negatív ima birodalmába, tartsuk észben, hogy a vallás mindig kéz a kézben járt a dolgok sötétebb oldalával. Elég csak egy rövidke pillantást vetni bármely vallási hagyomány történetére, s máris világossá válik, hogy a spiritualitást és mágiát, a fényt és árnyékot elválasztó határok mindig is könnyen átjárhatóak voltak. Megfelelő figyelmet tulajdonítani a történelmi eseményeknek - ez az általam ismert legjobb biztosíték ama kísértés ellen, hogy a negatív imára vonatkozó bizonyítékokat meghallgatás nélkül elutasítsuk.

Pál apostol életét bemutató sokat bírált könyvében A. N. Wilson kifejti, hogy a júdaizmus azért volt vonzó sok nem zsidó származású ember szemében, mert „a többi spirituális rendszerhez képest magasabb rendű erőhatás rejlett mágiájában"5. Erőteljes, hathatós szavakat és szimbólumokat foglalt magában a zsidó hagyomány. Nagy Sándor isteni erőként tisztelte a tetragrammatont - az Isten nevét jelző négy ó-héber mássalhangzót, melyet túlságosan szentnek és erőteljesnek tartottak ahhoz, semhogy ki lehessen ejteni, s amely a jeruzsálemi főpap süvegét díszítette. A zsidók istenének neve oly hatalommal és erővel bírt, hogy könnyen holtan rogyhatott össze, aki akár csak suttogva is kimondta. Azon felül Izrael Istene angyalainak nevében is hatalmas erő rejlett, s az emberek eljárhattak a zsinagógákba, hogy magukba szívják a nevekkel kapcsolatos szóban átadott tudást, vagy megszerezhették a Héber Írások másolatait, s a tudást felhasználhatták mágikus célokra. Az Isten és angyalainak nevét tartalmazó kántálások segíthettek elűzni az ártó szellemeket, meggyógyítani a betegeket, vagy általában véve növelni az őket alkalmazó mágusok hírnevét.  Lényegbevágónak tartották, hogy az asztrológusok behatóan ismerjék az Írások tartalmát, mivel a zsidók Istene kinyilatkoztatta, hogy ő az égitestek megalkotója és mozgatója. S valóban, „úgy tűnik, ebben a korban a zsidók - kezdve az alexandriai zsidó platonistáktól a kumráni esszénusokig - megszállottjai voltak az asztrológiának" - írja Wilson.

Amikor a pogányok kívülállóként tekintettek a kereszténységre, gyakran feltételezték, hogy mágikus és esetleg démoni elemeket tartalmaz. „A szó bizonyos értelmében maga Jézus alakja is beleilleszthető a mágus fogalmába," állapítja meg Wilson, „hiszen külső erőket idézett meg, hogy segítségükkel pusztítson és gyógyítson. Követői szerint képes volt az időjárást befolyásolni, egyetlen szóval fügefákat kiszárítani, gonosz szellemeket kiűzni."

Richard Cavendish A History of Magic (Mágiatörténet) című, referenciákkal bőségesen ellátott művében azt állítja, Jézust már korán mágia gyakorlásával vádolták.* Egy a kereszténység ellen, úgy Kr. u. 180 körül írott vitairatában Celsus feltételezi, hogy Jézus Egyiptomban tanulta a mágia mesterségét. Jézus korai keresztény életrajzíróinak munkái pedig csak olajat öntöttek a tűzre.

Jézus csodás születése és a csillag megjelenésének szokatlan természeti jelensége; a háromkirályok hódolata; a Jordánban való megkeresztelése; csodálatos gyógyításai; továbbá természetfeletti adottságai, melyek képessé tették a szél és a tenger lecsendesítésére, a vízen járásra, hatalmas mennyiségű élelem és ital előteremtésére, halottak felélesztésére; valamint a keresztre feszítésekor lejátszódott baljóslatú természeti jelenségek; rejtélyes eltűnése a sírból és halálát követő megjelenései; mennybe szállásának története; nos ezek a csodák, melyek segítettek meggyőzni a keresztényeket Jézus isteni mivoltáról, éppenséggel egy mágus cselekedeteinek, teljesítményének is betudhatók. Ördögűző képessége miatt a zsidók fekete mágia gyakorlásával vádolták Jézust.

A vádak azonban nem korlátozódtak Jézusra. Évszázadokon keresztül úgy gondolták, hogy a keresztényeket terheli a felelősség a pestisjárványokért és mindenféle más természeti katasztrófákért.

Tertullianus azt mondta, hogy ha bármi szokatlan vagy nyugtalanító dolog történt, a keresztényeket hibáztatták. Ha a Tiberisz kiöntött, vagy a Nílus nem áradt, ha a föld mozgott vagy az ég mozdulatlan maradt, ha éhínség vagy járvány pusztított, kiáltások hangzottak fel: „Oroszlánok elé a keresztényekkel!" Ironikus módon az idők során ugyanez a sötét ösztön késztette a keresztényeket az eretnekek, zsidók és boszorkányok megkínzására.6

A keresztény szent szimbólumok és rítusok gyakran keltettek olyan benyomást, hogy mágikus módon képesek befolyást gyakorolni a természeti elemekre. Az ötödik századi Franciaországban sok pogány tért meg egy a marhaállományt fenyegető járvány során, amikor is látták, hogy a keresztények marhái vagy eleve meg sem betegszenek vagy kigyógyulnak a betegségből - mindkét esetet a kereszt használatának tulajdonították. A középkori keresztények nem csak marháikra, de terményeikre, házukra, gyermekeikre és önmagukra is vetettek keresztet, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget, amiből akadt bőven. Szent verssorokkal ékített amuletteket viseltek, megkeresztelkedtek és újra keresztelkedtek, a templomból szentelt vizet vittek haza, és minden este az ágyukra hintették, hogy távol tartsák az éji rossz szellemeket. Gyógymódjaik tele voltak „keresztény mágiával." A kígyómarásra egy angolszász orvosi könyv azt javasolta, hogy a beteg igyon olyan szentelt vizet, melyben egy csigát megmostak. Bingeni Szent Hildegárd azt tanácsolta, hogy ha megbabonázták az embert, vágjon keresztet egy cipó tetejébe, majd a  kereszt körül majszolgassa el a kenyeret. Salisbury-i János azt javasolta, gyógynövények gyűjtésekor és alkalmazásakor a gyógyító ismételgesse a Miatyánkot és a négy evangélista nevét. A gyermekszülést az Agnus Dei, vagyis egy a pápa által megáldott és szentelt vízbe mártott viasz bárányfigura segítségével lehetett megkönnyíteni. E fenti praktikák szakértője a pap volt, aki a pogányság és a gonosz elleni küzdelem élharcosaként állt a hitközösség élén. Mint szakrálisban jártas embert, a mágikus misztikum fénye övezte.

Nemkülönben a misét, melyet talán a legmágikusabb keresztény rítusnak tekinthetünk. „Egy rítus, amelyben kenyér és víz Isten testévé és vérévé válik... szükségszerűen félelmetes mágikus erővel bíró rituálé benyomását kelti" - jegyzi meg Cavendish. Nem meglepő hát, hogy a mise hatalmas és olykor félelmetes hírnévre tett szert az évszázadok során. „Azt a benyomást, hogy a mise mágikus, az Egyház doktrínája táplálta, miszerint egy pap még akkor is hatékonyan celebrálhatja a misét, ha történetesen a bűn állapotában van, gonosz szándékokat dédelget vagy eretnek. Úgy tűnik, a misének megvolt a maga sajátos ereje, tekintet nélkül használóinak spirituális állapotára és motivációjára."

Egy ilyen hathatós szertartást természetesen sokféle céllal alkalmazhattak. A Galáciai Szertartáskönyv, mely valamikor a 6. században született, többek között esőért, jó időjárásért, betegekért, marhakór ellen, fogantatásért, biztonságos utazásért, a halottak lelkéért celebrált miseszövegeket tartalmaz. A marhaállományért, mezőgazdasági eszközökért, halászhajókért és hálókért mondott misék is igen gyakoriak voltak a Középkorban, sőt nem ritkák ma sem.

Talán elkerülhetetlen volt, hogy a misét mágikus aurájának köszönhetően ártó célokkal is celebrálják, mint például az ördög tiszteletére rendezett feketemisék. 694-ben a Toledói Tanács bűnösnek nyilvánította azokat a papokat, akik miséjük során megneveztek egy élő személyt azzal a céllal, hogy előidézzék annak halálát. Az 1200-as években beszámolók születtek papokról, akik misét mondtak az áldozat oltárra helyezett viaszfigurája felett, s a mise során megátkozták. Az 1398-as Párizsi Zsinat elítélte és megtiltotta a mise mágikus célokra való használatát. A hatóságok folyvást emlékeztették a papokat, hogy a szentostyát és a szent olajat tartsák lakat alatt, nehogy az emberek ellopkodják, és boszorkányságra, szerelmi bájolásra, gyógyításra és mérgezésre használják fel azokat.8

Az ördögi és az isteni mindvégig kibogozhatatlanul össze volt fonódva egymással a kereszténység történelme során - gondoljunk például az Édenről szóló történetre, a paradicsom gonosszal való beszennyezését, s a mennyei angyal, Lucifer ördöggé való átlényegülését taglaló archetípusos beszámolóra. Ezek az összefüggések azt sugallják, hogy az emberi szív mélyén a sötét oldallal való megigézettség lappang, ami, mint látni fogjuk, gyakran manipulációs kísérletek, vagy ártó szándékú imák formájában robban ki az emberből.


*A mágia  tulajdonképpen pontatlan meghatározás. Miként Richard Cavendish megjegyzi, nem árt elemi különbséget tenni magas rendű mágia és alacsony rendű mágia között. A magas rendű  mágia célja oly tökéletesen megérteni önmagunkat és környezetünket, hogy felülemelkedjünk minden emberi korláton, és emberfeletti vagy isteni lénnyé váljunk. A szóbeszéd szerint Pütagorasz és más filozófusok ezt a fajta mágiát sajátították el Keleten, mely állítólag olyan természetfeletti képességekkel ruházta fel gyakorlóját, mint például az időjárás befolyásolása vagy az ember egyidejű jelenléte két különböző helyen. Az alacsony rendű mágia ezzel szemben viszonylag jelentéktelen erőket lendít működésbe, meglehetősen mechanikus, és azonnali világi előnyökre tör: vagyonszerzésre, bosszúállásra, szerelmi sikerekre. A gyakorlatban ezek a különbségek összemosódnak, és sok mágus a mágia mindkét változatát űzi. Bővebben lásd: Richard Cavendish, A History of Magic, New York, 1987.


1 Kerényi Károly, A görögök istenei, Budapest, 1951, 151.       
[i] Marilyn J. Schlitz, „Intentionality and Intuition and Their Clinical Implications: A Challenge for Science and Medicine," Advances 12. no. 2 (1996), 58-66.
3 Schlitz, Intentionality and Intuition, 65.
4 Michael Murphy, The Future of the Body, Los Angeles, 1992, 100.
5 A. N. Wilson, Paul: The Mind of the Apostle, New York, 1997. 105.
6 Richard Cavendish, A History of Magic,  New York, 1987, 44 -51.
8 Cavendish, History of Magic, 51.