Kosár
kosár
Kosár
Az Ön kosara üres

Szvámí Ráma

Élet a Himalája mestereivel

.

Szinopszis

„Kevés embernek adatik meg, hogy a szellemi megvilágosodás titokzatos útjára léphessen. Amikor Szvámí Ráma tudati és szellemi felfedezőútjának e  beszámolóját  olvassuk – melyet olykor egyedül, máskor tanítók, guruk és szellemi vezetők társaságában járt be a hideg, egekbe törő, erdővel borított Himalája hegyei között – mintha különféle színekből és szövetekből szőtt falikárpitot látnánk, melyből a belső élet lényege árad. Tapasztalatait ő szerezte, de értékelésük ránk marad.” Barbara B. Brown, Ph.D.

 

„E művet inkább hallgatjuk, mint olvassuk; egy tanító oly lenyűgözően meséli el a spiritualitás útján tett megkapó és egyedi utazását, hogy a belső tudatosság lényegéhez jutunk el általa.” Francis Borgia nővér, a Szent Ferenc Iskolanővérek rendjének egykori apácafőnöknője

 

„Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, mely modern korunk egyik valódi gondolkodójától, az indiai bölcsesség jeles képviselőjétől származik.”  Franklin Merrell-Wolff

 

„E kedves barátom, Szvámí Ráma spirituális útját bemutató, gyönyörű munka kivételes módon és mélységben tárja fel az  igazságot. Meggyőződésem szerint e kötet sok útkereső embert arra ösztönöz majd, hogy a szellemi-lelki élet felemelő ösvényére lépjen.”  Srí Szvámí Szatcsidánanda

 

„Az Élet a Himalája mestereivel különleges alkotás Srí Szvámí Ráma személyes tapasztalatairól, mely Mahátma Gandhi, Rabindranath Tagore, Srí Aurobindo, Rámana Maharisi, valamint számos himalájai bölcs életét, valamint tanításait mutatja be. Mintha az Iliászt olvashatnánk dióhéjban.”  Inam Rahiman, India Egyesült Államokbeli nagykövetségének oktatásügyi és tudományokért felelős megbízottja, Washington, D.C.

 

„Léteznek olyan spirituális folyók, melyek az egyetemesség óceánjába futnak. Szvámí Ráma azonosnak tartotta a hinduizmus, az iszlám, a buddhizmus, a zsidó vallás és a kereszténység, tehát minden nagy vallás örök igazságait. Az Élet a Himalája mestereivel mindenki számára hasznos útikalauz. Mily kegyesen nyilvánult meg számomra az Isteni általad.” Pir Vilajat Khan

 


Tartalomjegyzék

Bevezetés 
Lótuszlábadhoz 
Az indiai Uttar Pradés állam térképe 
Észak-India térképe 

 

I. Szellemi nevelés a Himalájában
A szent Himalája 
Gurudévám és szüleim 
Mesterem és a szvámí herceg 
A káprázat nyomai 
Élet a barlangokban 

 

II. A mester tanít
Miként tanultam meg adni 
Miként teszi próbára a mester tanítványait 
Éjjeli utam az erdőben 
Átkelés a megáradt folyón 
Meghódolás mesterem előtt 
Magány 
Májá, a kozmikus fátyol
A keserű igazság áldásai 
Másokat tanítasz, de velem nem foglalkozol 
A fegyelem fontossága 
Egy átok áldásai 

 

III. A közvetlen tapasztalás útja
Egyedül a közvetlen tapasztalás számít 
A valódi tudás megszabadít a szenvedéstől 
Mantra a boldogsághoz 
Mantra a méhekhez 
Egy mantra helytelen alkalmazása 
Megvernek 
Egy különleges tantrikus gyakorlat 
Sok lopás szárad a lelkeden 
Egy „tűzokádó” szvámí 
Egy meghökkentő misztikus 
Anyai tanítómesterem 
Egy kortalan jógi 

 

IV. Az alázat megtanulása
Az ego és a hiúság hiábavalóságáról 
Gőgös egóm 
A belső értékek fejlesztése 
Tökéletesnek hittem magamat 
Gyakorlás révén válhatunk tökéletessé 
A Virágok Völgyének bölcse 

 

V. A félelem legyőzése
Az ördög 
Szellemnek hisznek 
Kígyóktól való félelmem 
Egy tigris barlangjában 

 

VI. A lemondás útja
Egész lényem egyetlen szemmé változott 
Találkozásom egy táncosnővel 
Egy gyilkos belső átlényegülése 
Lecke a nem-kötődésről 
Ízleled meg a világot, majd mondj le róla! 
A drágakövek vagy a tűz? 
Szvámívá avatnak 
Az állandó háborgatás 
A kavicsdomb 
Az Út kísértései 
Szabad-e megházasodnom? 
A spirituális rang is hiúság 
Egy szerencsétlen kísérlet 
A világi kísértések 
Két meztelen lemondott 
A világban élni és mégis felette állni 
Veszíteni annyi, mint nyerni 

 

VII. Különféle utak tapasztalatai
Egy híres női bölcs 
Szívemmel a tenyeremen, könnyekkel a szememben 
A sorsteremtő karma 
Mahátma Gandhi ásramjában 
„Nem lemondás, hanem hódítás” – Tagore 
A történelmi hűség kedvéért 
Maharisi Raman 
Srí Aurobindo 
A boldogság hulláma 
A tantra három iskolája 
A keleti filozófia hét rendszere 
Szóma 

 

VIII. A nagy vallásokon túl
Egy himalájai keresztény bölcs 
Találkozásom egy jezsuita szádhuval 
Jézus a Himalájában 
Krisztus-látomás 
Zsidó vallás a jógában 
Egyedül csak az Istenhez tartozom 

 

IX. Isteni védelem
Védelmező kéz 
Szorult helyzetben a dévák földjén 
A Hamszák földje 
Egy ateista szvámí 
Találkozás a halállal 

 

X. A tudat erői
Leckék a homokban 
Az anyag átváltoztatása 
Hol a szamaram? 
Ki volt a másik Gópináth? 
Találkozás egy gondolatolvasóval 

 

XI. Gyógyító erő
Először tapasztalom meg a gyógyítás erejét 
Mesterem elküld, hogy meggyógyítsak egy embert 
A hagyományostól eltérő gyógymódok 
Gyógyítás egy himalájai szamádhi-mandirban 
A mesterek lábánál 

 

XII. A mester kegyelme
A guru: tudásfolyam és tudáscsatorna 
Egy könnyező szobor 
Mesterem fényképe 
Ki pusztíthatná el az örökkévalót? 
Félig „itt”, félig „ott” 
Miként menekült meg egy fiatal özvegy 
Mesterem megment egy fuldokló embert 
Saktipáta – az üdvösség átadása 
Mesterem mestere a szent Tibetben 
Felkészülés a fátyol fellebbentésére 

 

XIII. Uralom élet és halál felett
Az élet és a halál két vessző csupán 
Hogyan tekintünk a halálra? 
A test elhagyásának technikái 
Testváltás 
Mesterem elhagyja a testét 

 

XIV. Nyugati utazás
Egy orvos visszatérő látomása 
Belső átlényegülés a barlangban 
Kelet és Nyugat útjai 
Hagyományaink 
Szómagyarázat 
A Himalája Intézet 


Olvasson Bele!

A szent Himalája

A Himalája hosszanti kiterjedése mintegy 2400 km. A Nepál és Tibet határán emelkedő Csomolungma, a világ legmagasabb hegycsúcsa 8800 méternél is magasabb. A perzsák, az indiaiak, a tibetiek és a kínaiak mind megemlékeztek írásaikban e hegyek szépségéről és pompájáról. A Himálaja kifejezés a szanszkrit hima (jelentése: hó) és álaja (jelentése: haza, otthon) szavakból származik, és azt jelenti: a hó hazája. A Himalája azonban nem csupán a hó hazája, hanem emberek milliói számára –vallásuktól függetlenül – a jógikus bölcsesség és szellemiség egyik fellegvára is. E gazdag és ősi hagyomány a Himalája egyedülálló hegyeihez hasonlóan még napjainkban is él, amelyek továbbra is e spirituális dicsőséget suttogják mindenkinek, akinek van füle a hallásra. A Himalája völgyei közt születtem, és itt is nőttem fel. Ezt a vidéket jártam több mint negyvenöt éven keresztül, tanítóim a hegyi bölcsek voltak. Találkoztam az itt élő és erre vetődő mesterekkel, lábuknál ülve tanultam és részesültem spirituális bölcsességükből. A Pandzsábi-Himalájától a Kumáum- és Garvál-Himalájáig, Nepáltól Asszámig és Szikkimtől Bhutánig eljutottam azokra a nehezen megközelíthető, szakrális helyekre, amelyek gyakorlatilag elérhetetlenek a turista számára. 5800-5900 méteres magasságig másztam fel oxigénpalack és modern hegymászófelszerelések nélkül. Sokszor élelem sem volt nálam és elájultam, elfáradtam, olykor sebek borítottak, de így vagy úgy, még ilyen körülmények között is mindig segítségre leltem.

A Himalája hegyeit tekintem spirituális szüleimnek. Úgy éreztem magam közöttük, mint kisgyermek az anyja ölében. Spirituális anyám, a Himalája természetes környezetében nevelt fel, és egy bizonyos életforma követésére ösztökélt. Tizennégy éves koromban, amikor megáldott egy ismeretlen bölcs, egy bhódzsa patra papírlapot kaptam tőle (a bhódzsa patra vagy nyírfa kérge írófelületként szolgál, már az ősi szövegeket is erre írták). A következőt írta rá: „Hagyd, hogy a világ keveset jelentsen számodra! Engedd magadnak, hogy a spiritualitás útján járj!” Máig is őrzöm e lapot. Hagyd, hogy a világ keveset jelentsen számodra! Engedd magadnak, hogy a spiritualitás útján járj!

 

A bölcsek irántam megnyilvánuló szeretete a Himalája ezüstös gleccsereit formáló örök hóhoz hasonlított, amely később ezernyi folyóvá olvad. Amikor a szeretet életem Urává vált, nem féltem többé, és egyik barlang után a másikat kerestem fel, folyókon és hegyi hágókon kelve át a hóborította csúcsok között, az elrejtőzött bölcsek után kutatva – akik jobb szerették, ha senki sem tud róluk –, és a körülményektől függetlenül mindig derűs maradtam. Életem minden pillanatát olyan szellemi tapasztalatok gazdagították, melyeket nehezen tudnék párhuzamba állítani más emberek spirituális élményeivel. Az imént említett jólelkű és szeretetreméltó himalájai bölcs mindig ugyanarról a magával ragadó témáról beszélt: a természet, a teremtmények és a Mindenség iránti szeretetről. A himalájai bölcsek a természet evangéliumára tanítottak meg elsőként. Onnantól kezdve már hallottam a nyíló virágokból, a madarak énekéből, a tüskés bokrokból, a legkisebb fűszálakból eredő zenét. Mindenben ott él a szépség bizonyossága. Ha az ember nem tanulja meg, miként hallhatja a természet zenéjét és értékelheti szépségét, akkor az, ami arra ösztönzi, hogy szeretetet keressen a forrásánál, a múltba veszhet. Vajon az embernek szüksége van lélektani elemzésre ahhoz, hogy a természetben felfedezze oly sok boldogság, oly sok dal, álom és szépség forrását? A természet evangéliuma példabeszédeiben a jeges folyókról, a liliomokkal teli völgyekről, a virágokkal borított erdőségekről és a csillagok fényéről beszél. A természet evangéliuma azt a mélyreható tudást tárja fel, amelynek révén az ember megismeri az igazságot, és a jót teljes fenségében és ragyogásában látja. Ha az ember képes meghallani a természet zenéjét, és szépségét is értékeli, akkor lelke harmóniába kerül az őt körülvevő környezettel. Így biztos, hogy minden hangja és mozdulata megleli az őt megillető helyet az emberi társadalomban. Az embernek, mielőtt megvizsgálná saját életútját, a természet szeretetére kell nevelnie szellemét. Ha így tesz, akkor a hajnal valódi felfedezést hozhat. Amikor felkel nap, az élet fájdalma és kínjai a sötétséggel és a köddel együtt semmivé foszlanak. Ekkor az ember halandó volta ellenére is eljut a halhatatlanság tudatáig, és nem gyötri többé az a szenvedés és szomorúság, melyet a halál tudata kelt benne. A halál időtlen idők óta szenvedést okoz az embereknek, pedig halálunkkor azt tanuljuk meg, miként válhatunk eggyé a végtelennel és az örökkévalóval. Ha eljutunk odáig, hogy tökéletesen megbecsüljük a természet mélységét annak egyszerűségével együtt, akkor gondolataink – a természettel kapcsolatba kerülő kifinomult érzékszerveinkre reagálva – spontán módon áramlanak. E lélekrezdítő tapasztalat, mely tökéletes harmóniában áll a tökéletes dallamok és visszhangok zenéjével, a Gangesz hullámverésének hangjaiban, a szelek süvítésében, a falevelek zizegésében és a mennydörgő felhőkben tükröződik. Feltárul az Önvaló fénye, és minden akadály elhárul. Fellépünk a hegy csúcsára, ahonnan határtalan horizont tárul a szemünk elé. A szeretet forrása a csend mélységében rejlik. Fényét egyedül a hit szemével vagyunk képesek felfedni és megpillantani. Ez a zene visszhangzik fülemben, és vált életem énekévé. A bölcsek e felfedezése a világegyetem harmóniájába kapcsolja az egész emberiséget. A bölcsek forrásként szolgálnak, ahonnan az emberiség tudást és bölcsességet meríthet, hogy meglássa azt a fényt, azt az igazságot és azt a szépséget, mely mindenki számára megmutatja a szabadság és boldogság útját. Ők tudatosítják az emberiségben, hogy e világ pusztán az árnyékok és csalóka káprázatok világa. Az ő szemük látja a legjobban az egész univerzum egységét. „Az aranykorong elrejti az igazságot. Ó, Uram! Segíts minket, hogy elmozdíthassuk az aranykorongot és megláthassuk az igazságot!” A szeretet evangéliuma – a himalájai bölcsek tanítása szerint – az egész univerzumban tudatosítja a fény, az élet és a szépség forrását. Ifjúkoromban a Kailásza-hegy lábánál éltem, és a Mánaszaróvar-tó jeges vizét ittam. Gyakran Gangótríban vagy Kédarnáthban főztem meg a Természetanyatáplálta zöldségeket és gyökereket. Életem igen kellemesen telt a Himalája barlangjaiban. Napközben a hegyeket jártam, olykor följegyezéseket készítettem, majd az éj leszállta előtt visszatértem barlangomba. Naplómat a himalájai bölcsekkel, jógikkal és más szellemi vezetőkkel átélt tapasztalataimról szóló feljegyzések töltötték meg.

 

Ezen a vidéken született meg a szandhjábásá. Sok modern tudós megpróbálta már lefordítani és megmagyarázni a szandhjábását, amelyre a „alkonyi nyelv” kifejezést használják. Én valójában a modern írók felfogásától egészen eltérő módon tanultam meg ezt a nyelvet. A szandhjábásá egy tisztán jógikus nyelv, melyet csupán néhány szerencsés jógi, bölcs és e nyelvvel kapcsolatban álló szakértő ismer. Filozófiáját és eszmei hátterét tekintve nagyon hasonlít a szanszkrithoz, ezért minden szava csak a hozzá tartozó bídzsa-mantra ismeretében nyerheti el teljes jelentését. A szandhjábásának csak a spirituális témákról való értekezésekben vehetjük hasznát, mert a világi történésekre nincs szókészlete. Azt az egyesülést nevezik szandhjának vagy szusumnának, amikor a Nap egybekél a Holddal, a nappal az éjszakával, amikor az idá és a pingalá (az emberi test bal, illetve jobb oldali energiacsatornája) egyformán áramlik a testben. Azt mondhatnánk, hogy szusumná az anya, és méhéből született meg a szandhjábásá, avagy az „alkonyi nyelv”. A szusumná állapotában a jógi az ember által tudatosan átélhető legnagyobb boldogságot tapasztalja meg. A jógi ebben az állapotban ezen az „alkonyi nyelven” tud beszélgetni más mesterekkel, ám megértése kívülállók számára nehézséget okoz. A védikus szövegek helyes vibrálásának ismerete lassan kihal, mert a Védák nyelvtana különbözik a szanszkrit nyelvtantól. (A Védák nyelvtanrendszerét niruktának nevezik.4) A szandhjábásá nyelvtana ehhez hasonlóan teljes mértékben a szavak bídzsa-mantrájára épül, és szintén kezd kikopni a használatból. Ahogyan a klaszszikus zenét játszó zenészek is lejegyzik a zenei hangokat és jelölik a különféle hangmagasságokat, a szandhjábásában használt bídzsa-mantrák írásbeli jelölése is lehetséges. Ezt nevezik a „dévák vagy istenek nyelvének”.

Ha az ember reggelente és esténként kiül a hegyek csúcsára, magával ragadja az őt körülölelő látvány. Ha szellemi emberről van szó, megértheti, hogy e szépség a szattjam, a sivam és a szundaram (igazság, örökkévalóság, szépség) attribútumait viselő Úr elválaszthatatlan aspektusa. Ez a vidék a dévák hazája. A Himalájában a pirkadat (usá) és az alkonyat (szandhjá – amikor a nappal egybekél az éjszakával) nem csupán a föld forgása révén születő pillanatot jelenti, hanem mély, szimbolikus jelentéssel bír. A reggelnek, a délutánnak és az estének egyenként meg van a maga – szóval ki nem fejezhető – saját szépsége. A hegyek a nap folyamán más-más színben fürdenek, mert még a nap is a hegyek szolgálatában áll. Reggelente ezüstös színűek, délután arannyá válnak, majd este vörösnek tetszenek. Mintha saját anyám öltött volna magára mindig más színű szárit5, hogy kedvemben járjon. Létezik-e nyelv, amely képes volna leírni ezt a szépséget? Én csak a szív nyelvét ismerem, de erre nem találok szavakat. Én csupán bepillantást nyújthatok e gyönyörű hegyek világába. A reggel oly nyugodtan és derűsen bontakozik ki a Himalájában, hogy az adhikárít önkéntelenül is csendre inti. A Himalájában élő emberek ezért is lépnek az elmélkedés útjára. A természet megerősítette a meditációs iskolákat. Amikor a barlangban éltem, usá (a hajnal) úgy ébresztett minden reggel a felkelő nappal tenyerén, mintha anyám állt volna meg előttem. A nap sugarai szelíden hatoltak be a barlang bejáratán. (Arról a barlangról van szó, ahol a mester lábánál ülve, sok jógi élt máraz Upanisadok bölcsességét tanulmányozva.) Esténként, amikor az idő kitisztul, és a nap sugarai áttörnek a felhőkön, olyan, mintha a hatalmas Festő öntene miriád színt a havas csúcsokra, és alkotna olyan festményeket, melyekről az apróujjú művészek, ecseteikkel és színeikkel sohasem lennének képesek másolatot készíteni. A Himalája szépsége valamilyen formában minden tibeti, kínai, indiai és perzsa művészeti ágra hatással volt. Néhány alkalommal magam is megpróbálkoztam a festéssel, de végül felhagytam vele, mert festményeim csak gyerekfirkáknak tűntek szememben. Az ember nem tudja megfelelően ábrázolni a természet szépségét, hacsak nem becsüli őszintén és szívből. Akkor lesz valakiből valódi művész, ha tudatára ébred annak a magasabb szintű szépségnek, amely a természet formájában vetíti ki önmagát. Ha a művész ráébred, hogy minden szépség a természetből ered, akkor festés helyett verseket kezd el írni. Az ecset és a festékek révén nem juthat el az imént említett kifinomultabb tudatszintre. A spirituális szépség csak jelentősen mélyebb és finomabb szinteken nyilvánulhat meg.